„Mondd, zokogtál már istenigazából?” – szegezi Neked a kérdést a regénysorozat kezdő mondata. Súllyal kell bírnia egy belépőnek. Ez a nyitány, a témafelütés. Az utóbbi napokban több Olvasóm is megemlítette, mennyire betalált nála a bevezetés.
Mintha meg kellene érni rá. Mintha egy egyetemes beavatási szertartás lenne. Szinte biztos vagyok benne, hogy érted, miről beszélek. A felnőtté válás folyamán szinte kikerülhetetlen az a bizonyos „nagy zokogás”, amit soha nem felejtesz el. Azért annyira emlékezetes, mert úgy érzed, belehalsz a fájdalmadba, hogy innen tényleg nincs tovább.
És mégis, épp a legmélyebb ponton, amikor a sötétség bugyra beszippant, örvényként lehúzva jól meg is pörget, szűkül-szűkül a kör, aztán csak kiköp a tölcsér alján a másik oldalra. A nagy sírás az, ami átsegít. Patakként áradó könnyeid válnak a tisztítótüzeddé. Szembesít a helyzet valódiságával, amit addig talán tudomásul sem akartál venni. Ez kell, hogy a főnixmadár újjászületése megtörténhessen. Aki, mint tudjuk, saját hamvaiból támad fel. Ez esetben, a tiédből.
A legnehezebb azt elfogadni, hogy a dolgok nem a kedvünk szerint történnek mindig. Álom életet képzelünk: kertes házban narancs dzsúszt iszogató szerető családot, pajkosan fogócskázó kisgyerekeket, sikeres karriert jó sok pénzzel, egy imádnivaló párt, pogácsasütő nagyival. S ha valami hibádzik?
Elkeseredve reklamálunk az Élet Bírája előtt! Hé, de hát mi nem ezt akartuk! A csavar az egészben, hogy a nehézség mibenléte is olyan, akár egy köpönyegforgató kaméleon. Míg valahol a világban egy nő gyermekáldásért imádkozik, a másik átkozza a napot, mikor teherbe esett. Ahogy mondani szokták, mindenkinek megvan a maga keresztje. Talán nincs is két egyforma szívfájdalom. Ami közös ezekben a történetekben az, hogy egyetlen célt szolgál: kikövetel egy teljesen új életszemléletet. Arra tanít, hogy fel kell nőnünk. Nem arról szól az élet, amit „akarunk”, hogy legyen. Körbe kell nézni, összegyűjtögetni apránként a körülöttünk heverő lim-lomokat, meg a rendelkezésünkre álló helyzeteket, lehetőségeket, embereket. A valóságból meríteni a hálónkkal. Csak abból tudunk építkezni. „Amink van, abból főzünk”, szoktam mondogatni. És ilyenkor nem csak a spájzra gondolok. Meg kell tanulnunk minden helyzetből kihozni a legtöbbet. Ehhez pedig mindig a jelenünk a kiindulópontunk. Pont.
Szóval, visszatérve a sorozat legelső bekezdésére, azért ezt a közvetlen hangot ütöttem meg benne, mert meggyőződésem, hogy a főszereplő, Flóra ez által be tud hívni Téged a történetbe. Legfőképp a saját történetedbe, felidézve azt magadban. Majd kézen fogva végigvezet azon az úton, ami lámpásokkal van kirakva. Mintha lenne egy receptje titkos összetevőkkel, hogy semmi gond, mert minden nehéz és szomorú helyzetből van kiút. Az élet szépségébe vetett feltétlen hithez eljutni pedig nem kis feladat.
Éppen ezért, amikor sokadjára találkozom valakivel, aki megosztja velem a személyes dolgait és elmeséli, mennyire megérintették az első mondatok, a bizalma hálával tölt el. Nem csak azért, mert bebizonyosodik minden egyes alkalommal, hogy az elméletem megállja a helyét erről az univerzális, kikerülhetetlen, embert próbáló beavató-fájdalomról. Azért is, mert ha ez a kollektív lenyomat él, akkor az ebből kivezető ösvénynek is működnie kell az életben! Ehhez szeretnék a regényemmel erőt, energiát és szépséget adni Neked.
Ha nehézséged támadna az életedben, csak jól sírd ki magad! Meglátod, utána már kicsit könnyebb lesz. Megrázod magad, körbenézel… és továbbmész! Az élet mindig annyi gyönyörű meglepetést tartogat!
Következő bejegyzés: Az én “Brilliáns barátnőm”
