– Nem olyasmit lelt, amit másért, hanem amit magamért lehetett volna megcselekednem. – Nem küldtem el a kéziratomat, mert… Ugyan minek? – kelt önálló életre a saját hangom. – Mégis miért nem tettél legalább egyetlen kísérletet? – kérdezte Isten. – Semmi értelme nem lett volna. Meg amúgy is, csak magamnak írtam… – érveltem. – Jó, jó, ez világos – helyeselt erre Ő. – De ha nem volt számodra tétje, akkor pláne nem értelek, mi tartott vissza, hogy legalább megpróbáld. – …Végül is, ha úgy gondolod – rebegtem csendes félálomban. – Nem, tévedsz. Te gondolod úgy! – zengett a válasz, kedvesen. A rá következő héten akkurátusan összegyűjtöttem minden kiadó oldalát. Ezen aztán tényleg ne múljon! Több időt is vesztegettem már az életemben egyéb, felesleges dolgokra. A netes kutatómunkám kellős közepén dobott fel a Facebook egy hirdetést, ezzel a címmel: „Egy regény lapul a fiókod mélyén? Akkor Téged keresünk!” Erre már meglepődtem. Most tényleg engem szólítottak meg? Mindent előkészítettem, a kért mellékleteket összeszedtem, elrendeztem. Nagy levegőt vettem, majd kattintottam és beküldtem. Legalább ettől fogva nyugodt lehetek, gondoltam. Bár tudom, hogy semmi értelme az egésznek, de nincs veszítenivalóm. Nem is szóltam róla szinte senkinek.