
Néhány éve történt. Megtalált egy rövid cikk, semmi extra. Csak átfutottam. A klinikai halálból visszatért emberekről szólt. Kérdezgették őket, mit bántak meg leginkább az életükben, mit tettek volna másként. Egyöntetűen azt a választ adták, hogy azokat a dolgokat, amikre vágytak, de valami oknál fogva elmulasztották.
Aztán a cikk végére még odabiggyesztették a kérdést.
Ha meghalnál, Isten színe előtt állnál és feltenné neked a kérdést, Te mit válaszolnál?
Van esetleg olyan dolog az életedben, amit szerettél volna, de nem tettél meg?
Elsőre csak legyintettem magamban. Ugyan már! Egyrészt még élek. Másrészt, tökéletesen a magam ura vagyok, azzal töltöm meg a napjaimat, amivel akarom. De aztán leszállt az éjszaka, és hullámvasútra ültettek azok az elalvás előtti, félig kábult képek és gondolatok. Elképzeltem, szinte láttam magam, ahogy ott állok… Előtte. Ó, a fenébe is! Nem volt menekvés.

Dörgő hangja a szívembe markolt. A gondolataim akaratlanul is cikázni kezdtek. Család? Munka? Barátok? A lelkiismeretem fénycsóvája kutakodott, kíváncsian pásztázta a saját életem. Aztán egyszer csak betalált. Egy jól elrejtett zugra szegeződött a fókusz. Szinte a bőrömön éreztem, ahogy belém hasított a felismerés.

Hónapok teltek el. Egy e-mailben értesítettek, gratuláltak, hogy én lettem a regénypályázat nyertese, és meg fog jelenni a könyvem. Órákon át egy hang sem jött ki a torkomon. Heteken keresztül a járda felett lebegve jártam.
Egy dolog azóta bizonyossággá érlelődött bennem. Mindenképp jó dolog alkalomadtán elbeszélgetni Istennel.
Éppen ezért, szeretném megkérdezni Tőled: ha ott állnál, a színe előtt… van valami, amit esetleg sajnálsz, mert mindig is szerettél volna, csak…?
Következő bejegyzés: A diófám alkímiája és mágiája