ÓLOMBÓL ARANYAT AVAGY A SPIRITUALITÁS VARÁZSLATA A HÉTKÖZNAPJAINKBAN

IN-DA-LIA

13. old.

– Nem! Nem és nem! – vetettem oda eltökélten. A lármát a csukott ajtó mögött is visszhangozta az egész lépcsőház. A szemem villámokat szórt. – Sajnálom – tártam szét a kezem hárítón. A parttalan vita kezdte felmorzsolni az idegeimet. – Nézze, biztos, hogy nem megyek Indiába!
Éppen harmadszorra dörrentettem oda az olasz főnökömnek, egyre emeltebb hangon, s épp csak azért nem üvöltöttem, mert az már tényleg pofátlanság lett volna. Valamit útjára engedett bennem – magam sem értettem, hiszen sosem mertem így beszélni vele –, valami tehetetlen dühöt, amit nem voltam képes visszafojtani. Mit nem lehet ezen érteni? Nem kényszeríthetnek! – Már mondtam, Bartolini úr, én ezt nem tudom elvállalni. Miért nem megy inkább Salvatore?
A főnököm – fia, Salvatore említésére – idegesen dobolni kezdett ujjaival az antik íróasztalon.
– Nézze, nem hiszem, hogy én lennék erre a feladatra a legalkalmasabb személy. Ez őrült nagy felelősség! Meg különben is, még csak öt hónapja dolgozom a cégnél – érveim csak úgy pattogtak, mint a tűzhelyen felejtett lábosról a zománc. Szerettem volna révbe juttatni az álláspontom és mielőbb lezárni ezt az egész rémálmot. Idegesített ez a félórája folyó értetlenkedés.

159. old.

Nem voltam benne biztos, hogy tudom, merre kell menni, de abban igen, hogy időben ott leszek. Néhány kóbor kutya haladt el mellettem, bele-beletúrva a szemétbe, csak remélni tudtam, hogy nem túlságosan éhesek. Pár foghíjas férfi a földön aludt, s a kis utca annyira összeszűkült abban a kanyarban, hogy a lábszárukon kellett átlépnem. Ahogy a gödröket kerülgettem nesztelenül, egyszer csak repült felém valami. Nagyot szökkentem rémületemben. Egy patkány landolt az orrom előtt, tíz centivel! Nem leesett, esküszöm, ugrott. Szerintem direkt élvezte is a repülést. A földes út kiszélesedett, egy útkereszteződéshez jutottam. Öt hatalmas tehén terpeszkedett összebújva az út kellős közepén. Nagy ívben kitértem, nehogy felébresszem őket. A holdat egy felhő takarta el váratlanul, de a távolban a szurokfeketeségben így is kirajzolódott a várkapu köríve. A szívem a torkomban dobogott. Eddig nem mérlegeltem, csak cselekedtem. Meglapultam egy kis időre a fal tövében, vártam, mielőtt megmutattam volna magam. Hirtelen feltolultak bennem a kérdések. Vajon mit akarhat? Tudja, ki vagyok? […] És miért a kútnál akar találkozni velem? Ha ott várna néhány emberével és belelöknének, vajon megtudná- e valaha bárki is? Ekkor már bántam magamban, hogyan lehettem ennyire ostoba, amiért nem szóltam Nellának. Visszamenni viszont már nem volt időm, annál sokkal jobban hajtott valami eszelős vágy, nehogy lekéssem az alkalmat. […] Az órámra pillantva tudatosult bennem, két percem maradt. Nem szerettem volna elszalasztani. Fújtam egy nagyot és nekiindultam az utolsó métereknek. Könnyű, kimért léptekkel közeledtem, a kaputól láttam, ott állt már háttal, a kút kávája mellett. Fürkészve kémleltem a kis teret, körben az épületeket és a belőle nyíló mellékutcákat, de úgy tűnt, ő is egyedül érkezett. A fejünket mindketten a magunk nagy kendőjébe burkoltuk, ő le is húzta a szeméig. Mintha a női ösztön ugyanazokat a rejtőzködési mintákat kódolta volna belénk, a világ minden táján. Kimérten felém fordult, a hold elől elúszott a felhő és ezüstös fénnyel világította meg királynői szépségű kerek arcát. A haja feltűzve, akár egy korona. A bőre illatos kenőcsök puhaságát lehelte felém, s kissé megvetve szólt elsőként:
– Nem gondoltam, hogy eljössz – mért végig szenvtelenül. – Belevalóbb vagy, mint gondoltam.

178. old.

– Már vártalak, Csillagom – szólított meg anélkül, hogy kimozdult volna állapotából. Még csak rám sem nézett.
Először hirtelenjében felderültem, de aztán rájöttem, ez a köszöntés éppen bárkire ráillik. Hallgattunk. Megkongattak valahol egy imacsengettyűt, a távolban fellobbantak az aarti lángjai.
– Már várnak. Menj el, lányom, mielőbb – szólt ismét, teljes nyugalomban.
– De hol és ki várna engem? – hüledeztem.
– Miért kérdezel olyat, amit te magad is tudsz? – Ekkor felém fordította a tekintetét és mélyen a szemembe nézett. Kimondhatatlan melegség áradt a bölcs szempárból.
Így figyelt mosolyogva egy darabig csendben.
– Elnézést, szerintem összetéveszt valakivel. Én Magyarországon élek. Most járok itt először, és néhány napja még azt sem tudtam, hogy létezik a térképen Pushkar.
– Gyermekem, csendesedj el, és csukd be a szemed.
Engedelmeskedtem neki. Mélységes, belső csöndet éreztem. Ebben a pillanatban felvillant előttem egy kép. Ismerősnek hatott. Igen, a templom, ahol öt évvel ezelőtt jártam Dél-Indiában. Hirtelen kinyitottam a szemem.
– Azt hiszem, láttam valamit. Vagyis inkább gondoltam valamire – vallottam meg kicsit rémülten, összezavarodva.
Erre jóízűen nevetett egyet. Ahogy kinevette magát, hangja elcsendesedett, és maga elé kántálva mormogni kezdte:
– Csak néhány napig fog tartani, s az örökkévalóság fog színt vallani. Keresd az átjárót, ami már vár, a megoldás a gondodra Mayiladuthurai.
Majd hirtelen rám emelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe mondta, ellentmondást nem tűrő hangon:
– El kell menned, lányom Jaipurba, a Galtaji-templomba. Elérkezett az időd.
– De… miért kellene odamennem? Hisz’ azt sem tudom, hol van!
– Ne feledd, gyermekem, hogy a karmikus szerelem mindig tiszta. Most elmondok érted egy szanszkrit imát.
Behunytam a szemem. Mire legközelebb kinyitottam, az öregembernek híre- hamva sem volt. Jobbra-balra forgattam a fejem, de sehol nem láttam. Már kezdtem azt hinni, elszunyókáltam és csak álmodtam az egészet.

206. old.

Attól a naptól kezdve az anyja rajta tartotta a szemét a lányán. Észrevette, hogy megváltozott a járása, tekintete büszkébb lett, ajka élettel telibb. Lia pedig attól a naptól fogva várta az istenek büntetését. De az isteneknek más tervük volt vele. S ehhez az anyját hívták eszközül. Egyik nap intett neki, kövesse, s felkaptattak a hosszú földesen a falu határán túl a templomig. Egy középkorú nő fogadta őket az udvarban az oszlopok között. Őszes haja rendezett kontyba tűzve, fogai egészségesek és mosolya is egészen más volt, mint amit eddig a telepen valaha látott. Hajlékony teste erőt és határozottságot sugallt, mintha egyetlen kézmozdulata elegendő lenne az emberek véleményének megváltoztatásához. Mégis, a tekintete kavarta fel leginkább Liát. Mély volt, mint a csillagokkal teli éj, mint egy feneketlen kút. Beszédes, mely ismeretlen világok hívásával kecsegtetett, habár Lia még nem tudott ebben olvasni. De megérezte benne a csábító kaland részegítően mámoros ígéretét. A két középkorú nő félrehúzódott a gabonatárolók irányába. Anyja még mindig az idevezető út miatt lihegett, a testén átizzadt ruha savanyú szagot árasztott, s a por is beleragadt. Csak röviden váltottak szót. Anyja morózusan válaszolgatott Amma sustorgó kérdéseire.
– Volt már a lány férfival?
– Isten segéljen, dehogyis vót – lódított az anyja. De túl buzgón vágta rá, minta készült volna a kérdésre. – Meg ha csinálta is, honnét tudhatnám én aztat? – tette hozzá kelletlenül. Lesütötte a szemét, fejével a lánya felé intett, s vállat vonva megvetően végigmérte. – Na, akkor beveszik? – vágta rá mohó türelmetlenséggel. – Nehéz ennyi kölöknek enni adni nap mint nap. Meg a hozomány is igen sok vóna…
– Értem… Tizenöt múlt, igaz?
– Úgy, úgy, talán az 1780-as évben született, ha jól emlékszem. Most meg 95 van már.
– Meglátjuk, mit tehetek. A doktorunk is megvizsgálja majd, nehogy terhes legyen, mert akkor nem maradhat. Reméljük, nem túl idős hozzá… s nem túl konok.
– Ez? Olyan engedelmes, mint a kezes bárány! Meg állandóan illeg-billeg. Még a mezőn is tánclépésben dolgozik. Bolond ez a lány, nem a földműves életre való, de ereje, érti, amit belül hord magában, mint egy bivalynak.
– Attól tartok, talán idős a tánchoz. Meglátjuk, szorult-e belé szorgalom, és mennyi tehetséggel áldották meg az istenek – de közben már a járását, lépteinek rendezettségét figyelte.
Csak ekkor szólították oda Liát magukhoz. […]
– Ő az új társatok, Lia. Mától ő is a ti szobátokban fog aludni és együtt vesztek részt a képzéseken. – Ekkor Liához fordult. – Te táncot fogsz tanulni. Ha megy, kapsz új ruhát – foglalta össze a lényeget tömören.
– Akkor megegyeztünk – vigyorodott el fogatlan anyja, és esetlenül megölelte a lányát. Lia zavarban volt, nem szokott hozzá efféle érzelmi megnyilvánulásra az anyja részéről. A nő váratlanul kihúzott egy egyszerű hajtűt kócos hajából, és a lánya kezébe nyomta. – Bocsásd meg nekem. Nesze. Emlékezz majd rám azért. – Aztán dolga végeztével, sietős léptekkel elhagyta a templomot, épp csak letette az áldozati virágot a kapuban és vissza se nézett.

243. old.

– Mert értsétek meg: devadasinak lenni valódi kegyelem. A devadasi egy szerető, aki tökéletesen ismeri a testet, annak energetikai gócpontjait, az érintés mibenlétét, a légzés fontosságát. A devadasi egy gyógyító, aki a férfiaknak nemcsak a fizikumát, de a lelkét is képes meggyógyítani. Ismeri a betegségekre való főzeteket, orvosságokat. Szavaival képes lecsillapítani a lélek háborgását, lecsapolja a fájdalmat, s erőt tud adni annak, akit talpra kell állítani. De a devadasi elsősorban papnő. Legfontosabb feladata, hogy a testet a tudatosság legmagasabb megtapasztalásába juttassa. Oda, ahol a férfi és a nő már nem egymás testi vágyából táplálkozik, hanem az univerzum egységébe szeretnének beleolvadni. Energiáikat e célból egyesítik, mert tudatában vannak, hogy csak együttes erővel érhetik azt el. […] Lányok! Ezért szolgáltok ti ebben a templomban. Ez a ti életfeladatotok. Kevés nemesebb cél létezhet, mint a szakrális szexualitás terjesztése a világban. Isteneink szándéka, hogy az emberek már a földön a túlvilági, transzcendens boldogságban egyesüljenek. Ne feledjétek, amikor eléritek majd a beavatott papnő energiaszintjét, magnetikus erőtökkel gyógyítjátok mindenki lelkét, aki az utatokba kerül. Az egész földet kell ezzel az energiátokkal gyógyítanotok. Nagyon sok fájdalom van a világon. Az emberekben. Túl sok.
Lalitát meghatották Anyácska szavai. Elhatározta magában, hogy attól kezdve ő kizárólag Shivának fogja felajánlani táncát, minden egyes alkalommal.

267. old.

Felcsendültek az első taktusok. Rákezdett a dob. Talpát megemelte és hozzádobbantotta a színpad deszkáihoz. A bokaláncok csörrentek egyet. Aztán egyre pergőbb ritmusra váltott. A közönség elhallgatott. Teste hajladozott, máskor megfeszült. Ujjai, szeme és arca meséltek. Egy pisszenés sem hallatszott a zenén kívül, uralta a teret, vezette a nézők érzékeit. Talpának dobbantásaival a földet érintette, felnyújtott karja az égből kapta az erőt, ami irányította mozdulatait. Táncolt Surajnak […] Táncolt a családjának, még akkor is, ha senki sem volt kíváncsi közülük az előadására. Táncolt az összes férfinak, minden daliának, akivel valaha dolga volt, amiért isten eszközeként hozzásegíthette őket egy csipetnyi boldogsághoz. Táncolt a Mesterének, és mindenki másnak, aki támogatta, hogy elérkezhessen ez a pillanat. És táncolt önmagának is, megbocsátva minden múltban elkövetett bűnét és jövőbeli tévedéseit. De egy idő után már csak Shivának táncolt. Úgy érezte, jegyben jár vele és kérte, hogy repítse olyan magasra lelkét, ahol betekintést nyerhet az istenek birodalmába. Ő semmi többet nem is tett, csak megnyitotta magát a felsőbb hatalomnak és a történetnek, amit megszemélyesített.

332. old.

A műhely szélén egy kis szikár öregember dolgozott, ő már a kész kisbútorok díszítését végezte. Épp egy gyönyörű komódot készített. A fa felületén tűhegyes vésővel járatot és sekély alakzatot vájt, abba helyezett egy apró mozaikdarabkát, ami tökéletesen beleilleszkedett. […] Gyökeret eresztett a lábam, leragadtam előtte. Beszippantott a mesterség letűnt, középkori varázsa. Egy ember alkotta tárgy megszülését csíphettem nyakon. Mintha a teremtés aktusába engedtek volna bepillantani. Ragyogó szemmel követtem az ujjait, hosszú perceken át. Bizalmat sugallt a jelenléte. Tűzött a nap, intette, hogy lépjek be a műhelybe, a ponyva árnyéka alá. Kerített egy deszkát, amire lekuporodhattam mellé. A véső dolgozott, a kép kezdett alakulni. A vaspántos, ódon fogantyús komód fedőlapján lassanként két páva rajzolódott ki. Könnyek szöktek a szemembe. Végigsimítottam kezemmel a bútor tetejét. Úgy éreztem, mintha beszélne hozzám. Az öreg csendben, ütemesen dolgozott tovább. Talán egész életét itt tölthette. A mesterség a kisujjában volt, vésőjével milliméter pontosan, előrajzolás nélkül tevékenykedett. Ki tudja, hány ilyen mintát formálhatott meg munkásévei alatt? Ha esetleg Párizsban született volna, mára képzőművészeti kiállítása lehetne. De ő egy jaipuri asztalos volt, egy becsületes indiai bácsi, aki a fával szeretetben együtt élve és a sorsával megbékélve elégedetten vitte haza a mindennapi betevőre valót. Nem beszélt annyira jól angolul az öreg, de próbált összerakni néhány mondatot.
– A fa életre kel a kezem alatt, látod? Életet lehelek bele a képekkel. – Bólintottam, hogy értem, miről beszél. Jobban is, mint sejtené. – Tudod, mi a titka? Az, hogy beleteszem a szívem és a lelkem – és közben, a jobb megértés végett mutatta is, a szívére téve a kezét. – Én csak ehhez értek. A nagyapám és az ő nagyapja is asztalos volt. Fafaragó dinasztia vagyunk. Még az Ambert Fort építkezésén is dolgoztak valaha. – Az indiaiak mind büszkék mesterségükre és származásukra. – Ha bárkinek is egy kis örömöt tudok ezzel adni, nekem az már elég. Ma te is széppé tetted az én napom, mert látom a szemedben, hogy tetszenek a páváim.

358. old.

– Elmondom, Flóra végre, miért hívattalak be. Szeretnék elmesélni neked valamit. Nagyon kevesen tudnak erről a dologról, és azok közül is a legtöbben már nincsenek közöttünk. Egész életemben arra törekedtem, hogy olyan mélyre ássam el, amennyire csak lehet, mintha ezzel meg nem történtté tehetném és kitörölhetném életem eseményeinek sorából. De ma reggel, amikor annyira közelről érintett meg a halál angyala – szinte éreztem, menten szájon csókol –, belém nyilallt, hogy muszáj megvallanom valakinek. Nem akarom magammal cipelni a bűnöm. Szeretném letenni. Az igazság az, hogy nincsenek barátaim. Ha lennél olyan kedves, hogy meghallgatnád, és megőriznéd az itt maradóknak ezt a titkot… Furcsamód, most meg épp az ellenkezőjét kívánom. Hogy mégiscsak tudjon róla valaki, akkor is, ha én már nem leszek. Láttam magam előtt, amint őszintén hömpölyögnek ki a szavak a szájából, hangtalanul összekeveredve a levegővel, akárcsak a gyógyító sóoldat a vérével. Engem is meglepett a reakcióm, amint bátorítólag megragadtam a kezét. Nem is kellett szólnom. Hagytam, hadd utazzon vissza saját múltjába.

394. old.

A „Garam garam” belőlünk adódott össze, de még rajtunk is túlnőtt. Mert csatlakoztak hozzánk a barátaink, az ismerőseink, s olyanná lettünk, mint egy hatalmas táguló kör, amihez folyamatosan egy újabb és újabb karika kapcsolódik. Mi magunk váltunk az élet virágává. Mindenki beleadta a nagy közösbe azt az egyetlen képességét, amire ő feltette az életét. Számos apró szenvedélyt gyúrtunk össze, s ezek a kávézó programjában egyesültek, akár egy olvasztótégely. A sok-sok egyedi alkotóerő együttesen teremtett egy önmagánál is hatalmasabbat, egy eszmét: egy helyet, ahol azért jövünk össze, hogy jót tegyünk, adjunk, s ezáltal kapjunk is, körforgásban tartva az áramlást. Az ideából megszületett a szó, a papírra vetett jegyzeteket követte a megvalósítás. Egy sereg kis hernyó voltunk, és az összefogásunknak köszönhetően a kávézónk képében egyetlen hatalmas pillangóvá alakultunk. Jó érzés volt ennek az egyik rebegő szárnyacskájának

Pillants be AZ INDIA SOROZAT KULISSZATITKAIBA!

Iratkozz fel hírlevelemre!

Most megajándékozlak kedvenc indiai slágereimmel!

Ajándék zenei válogatás